Egyszer tartod az előadást, vagy utazol a buszon, vagy bevásárolsz egy nagyobb áruházban, amikor egyik pillanatban azt érzed, most meg fogsz halni. Kitágul a pupillád, egy gombóc van a torkodban, lüktet mindened. Nem úgy érzed, hogy meghalsz, hanem abban a pillanatban tudod, hogy másodpercek vannak hátra.

Közben, ahelyett, hogy segítségért ordítanál, belekapnál valakibe, azért aggódsz, hogy mások mit szólnak majd, bámulni fognak és körbeállnak. Úgy kiver a víz, mint addig még soha. Ha van veled valaki ebben a pillanatban, és észreveszi, kérdezgeti, hogy mi van veled, de te csak bámulsz, nem tudsz megszólalni, olyan mintha kívülről látnál mindent, a zúgáson át alig hallod mit mond, mintha üvegfalak mögül beszélne. Nem érdekel más, csak menekülni onnan!

Mikor rájöttél, hogy túléled, ezt a szerencsének tudod be, és várod a következő pillanatot, mert meg vagy győződve, hogy ez bármikor jöhet újra, de azt már nem éled túl. Arról is meg vagy győződve, hogy valamilyen halálos betegséged van. Lemondasz az életedről. Érzed, tudod, hogy arra a helyre nem tudsz többet visszamenni, semmi áron. Ha a munkahelyeden történt, biztosra veszed, hogy nem mész be többet dolgozni.

Amikor tetőtől talpig átvizsgáltak, kiderül, hogy mi valójában a bajod, eleged van mindenből, deprimált, lemondó hangulatba kerülsz. A legközelebbi olyan helyzetben, amilyenben először rosszul voltál, reszketsz, hogy elő jön újra. Magadat is gerjeszted rá. Kapcsolódhat mindenhez, amitől kiskorodban féltél. Az agyad, vagy valami ott belül szórakozik veled: Na mi van, itt lesz úgyis megint rögtön. Olyanokban kezdesz hinni, amin máskor csak nevettél volna. Próbálsz koncentrálni: csak ne jusson eszedbe, aztán persze mégis eszedbe jut!

Kerülöd az olyan helyeket, ahol sok az ember, vagy nincs menekülési útvonal. Ha beszorulsz, muszáj elmenned onnan, csak akkor kapsz levegőt. Bármikor előjöhet!